Budapest, Karikás Frigyes utca 6/b.
Az elmúlt évtizedekben aligha fordulhatott elő olyan esztendő, hogy ne lakott volna vakvezető a kerületben. Szinte minden ember szeretettel fordul a látássérültek életét jelentősen előremozdító munkakutya felé. Vezényszavakkal lehet irányítani őket - jobbra, balra, lépcsőhöz, ajtóhoz stb. - de mivel okos társakról van szó az esetükben, ezért rövid időn belül remekül eltájékozódnak a megismert útvonalakon. Igazi térkép alakul ki a fejükben, amely által térben is remekül átlátják a házakkal tűzdelt területeket. Hiba lenne mindössze annyit gondolni vagy tartani felőlük, hogy: remek segítség az utcai közlekedésben, aztán viszont látásra, mehet a helyére aludni! Amennyiben a látássérült ember igényes önmagával és a vakvezetővel szemben is - és életét tevékenyen szeretné élni - alaposan kiszínezhetik a közösen eltöltött idő java részét. Így történt ez a mi esetünkben is. A német juhász szukával tíz évet húztunk le és állítom, hogy: látva aligha telhettek volna élménydúsabban a napok.
A kerület számtalan iskolájában megfordultunk osztályfőnöki órákon, közösen hajtottuk fel a pénzt a különböző témájú kötetek megjelentetésére. Egy túrán az ő segítségével is, negyvennyolc kilométert sikerült megtennünk (1500 m szint), más alkalommal pedig vaddisznót kergethetett a Visegrádi hegységben, nyulakat a hevesi rónán. Egy év elteltével saját emlékezetére hagyatkozva odatalált a tüdőgondozóba, de bármilyen más kapubejárót is felismert, ahol egyszer megfordultunk már. De néha olyan helyre is be akart térni, ahol addig mi nem jártunk még. Hamar fény derült okára: édesapámmal közös útjaikon célpont volt. Nem csak cukrászda vagy fagyizó, de borozó is akadt közöttük. Nyáron gyakran fürdött az Árpád híd tövében egykor üzemelt betonkeverő helyénél a sóderes partnál. Mielőtt hasra vágta volna magát a hűs árban, szemmel nézéssel engedélyt kért rá és kapott édesapámtól. A hatalmas személyszállító hajók maguk után hagyott hullámaiba minduntalan beleharapott. Módfelett szeretett a vízbe ide-oda dobott kavicsok után szaladni. Felismerte a tükör játékát, de amikor egy teniszlabda helyett két teniszlabdát ejtettem le rejtve a padlóra, amelyek kétfelé gurultak, az értetlenségtől földbe gyökerezett a lába: és ez le is rítt a képéről. Szabadon kujtorogva nem egyszer megesett, hogy nézéssel megkérdezte, hogy merre menjen tovább az útelágazásnál: a fejbiccentés és a kézzel mutatás visszajelzést automatikusan megértette (erre nem lett megtanítva).
Leginkább az Árpád hídfői lakótelepen élők ismerhették őt közelebbről. Nem vakvezetőként gondoltam rá, hanem mint egy személyiségre, Kicsi-re.
Legvégül pedig álljon itt egy engem teljesen lenyűgöző történet:
Kora hajnalban útra keltünk egy kis sétára. Idővel a kutyáról lekerült a hám. Ballagok a járdán, finoman pásztázok a bottal - Kicsi meg átszellemülten szimatol tőlem úgy hat méterre a parkoló autók között. Lassacskán kanyarodni kéne már… mire nagy hirtelen mellém vágódik balról, orrát a fehér bot jobb oldalához dugja, elüti balra a segédeszközt, és maga is arra szalad - rám se hederít többet! Az első alkalommal meg sem tudtam mukkanni a csodálattól. Nem volt rajta hám, tehát nem kellett rám figyelnie, és mégis! Elég lett volna az is, ha csak úgy póriasan megbök az orrával, majd elrohan balra, de nem: a jelzés lehető legkifinomultabb módját eszelte ki!